2013. augusztus 20., kedd

Szívhez szóló olvasnivaló

Figyelmetekbe ajánlom Boda András mindenes újságíró számomra is kedves írását, melyről így szólt nem olyan régen "...Az alábbi kis dolgozatot szerintem '93 környékén követhettem el - nagyon szerettem és szeretem, akár csak a főszereplőjét-ihletőjét..." 

„Apu, de ki az a visszhang?” – persze, hogy csak gyerek tud ilyet kérdezni, suttogva, ahogy a nagy titkok születésénél tanúskodva kötelezően elfúl az ember hangja az izgalomtól, ki a visszhang, na ki, zubog a fejembe a vér, a fenébe is, most aztán mit mondok. A hanghullámokról meg visszaverődésről csak nem kezdhetek előadni, plusz az én fizika-kegyelembélámmal... A gyerek néz, ráadásul abszolút bizalommal, meg izgatott-kíváncsian is, e percben ismerkedett meg a visszhanggal, naná, hogy szeretné tudni, ki az (milyen szép: mert hangja van, hát „ki”, nem pedig „mi” lesz – gyerekeknél persze ez nyilvánvaló tény), s érzem, most egy frappáns válasszal mindent nyerhetek, ha felelet nélkül hagyom, az viszont biztosan bevésődik, egy ilyen kiskrapek agya, mint egy szép darab margarin (a hasonlat nem a margarin simaságát, vagy lágyságát hivatott kiemelni), minden jó mélyre karcolódik, én legalábbis így képzelem el.

Szerencsésen, viszonylag könnyednek tűnő mesével, ami mégis igaz, kivágom magam a szorult helyzetből, a magyarázat soha nem volt hiánycikk nálam, aztán még napok múlva is felbukkan az a kis arc, félfordulat a vízparton, feszült figyelem, a mutatóujj kicsit felfelé áll, „de ki az a visszhang?”, és egyre bizonytalanabbnak érzem az okosságot, a hangtant a megfejtéshez, mintha a gyerek még tudna valamit, amit én már nem, aztán egyre jobban szemet szúr és nyugtalanít (a „miért nem nekem jutott eszembe”-érzés) a kérdésben rejlő hallatlan pontosság, ez a „ki”, ez nem hagy már igazán nyugton, mintha igazi telitalálat lenne. Az is. Fürkészve nézem azóta a gyereket, szívem szerint most már én kérdezném a véleményét a visszhangról, meg sok másról, én kérdezném, ha ő elmondhatná, ha el tudná mondani, ha elmondható lenne egyáltalán, ki is az, hogy ki a visszhang és a szél, ki az eső meg a tűz, ki csinálja a villámot, és ki szórja a hópelyheket télen a szánkók alá. De ki mondhatná ezt el: vagy érted, vagy nem.

Beállok inasnak a gyerekhez, legalább megpróbálom a lehetetlent: újrajárni azt a titkokkal és csodákkal teli, szórakoztató-szép iskolát, ahol valaha rég színjelesre tudtam minden leckét, ma meg jószerivel egy szavára sem emlékszem, azaz nem is a szavakat törölte ki a fejemből a kíméletlenül radírozó idő, inkább az elvet, a képességet, a készséget. A fogékonyságot, hogy csodának hihessek mindent, ami – akkor jól tudtam – csoda, a nagyvonalúságot, hogy ne kelljen kapkodnom nagyon, a türelmet, hogy ne bántsak olyan gyakran ok nélkül, s az égő türelmetlenséget, hogy mindig újra vágyhassak az újra. És a vágyat a játékra, s hozzá az elszánt komolyságot, akaratot, mellé minden napra csekély kis célt, beteljesíthetőt, puha puszikat, nyugodt álmot, korai kelést, bő reggelit, és hosszú, szabad délelőttöket. A meséket, szépeket-csúnyákat, a manókba, létükbe vetett hitet, kis krikszkrakszokat, amikről tudom, hogy akkor tudtam, micsodák: ma csak firkákat látok azokon a sárgás papírokon. Szépen: így elmosnak az évek mindent, mint a hullám a homokba rajzolt jelet, állunk simára koptatva egy vízparton egy közönséges csütörtökön, gondolkodunk valami nagyfontoslényegiéletbevágóigazi hülyeségen, és megriadunk, amikor egyszer csak egy valódi kérdés pattan elénk a semmiből, s ráébredünk, milyen szerencsétlen, szánalmas, kisstílű, hülye felnőttek lettünk észrevétlen, akik ostoba pofonokkal szeretnénk megtartani nem is létező hatalmunkat a gyerekek fölött.

És közben mit sem tudunk a visszhangokról."

Nincsenek megjegyzések: